(Az eredeti cikk 2013. december 8-án jelent meg a horgaszvidek.wordpress.com oldalon.)
Eljön egyszer minden horgász életében az a pillanat, amikor már nem azért megy le a vízpartra horgászni, hogy kifogja élete halát, hanem rátalál olyan horgásztársakra, akikkel egy hullámhosszon mozog.
Azonosan gondolkodnak és persze horgásznak. Ez így volt velünk ma is.
Igaz, DP-nek már odahaza a szemére vetették, hogy amióta elkezdett legyezni, nem vitt haza halat.
Meg kell jegyeznem, nem is igen fogott még. 😛
Patakpeca a Pécsi-vízen
Lementünk a Pécsi-vízre egyet csontizni. Sima úszós peca volt csontival.
Elég vicces látvány lehettem egy kis patak partján egy hatméteres villámhárítóval.
Úgy gondoltam, ez megfelelő lesz a nehéz terepen. Egy 6 m-es bolognai bot, egy 2 m széles pataknál.
Nem tévedtem, mert piszok jól meg tudtam horgászni azokat a helyeket, amit a növényzet miatt amúgy lehetetlen lett volna.
DP végre kiszabadult a műhelyből, és végre lát is mindkét szemére. 🙂
Balázst meg kicsit szerintem megfertőztük ezzel a patakpecával.
De nem is az volt ma a fontos, hogy ki miért jött, az volt a lényeg, hogy jól érezzük magunkat.
Ebéd a patakparton
Aztán az ebédidő is elérkezett! Balázs Bear Grylls-i magaslatokig jutva tüzet csiholt a semmiből.
Vagyis, ahogy Matula bácsi a Tüskevárban: náddal gyújtott. Igaz, DP papírzsebkendője is sokat lendített a dolgon, majd egy jót nyársaltunk és ettünk.
Kaja után Balázs bemutatót tartott, hogyan kell drótelőkére csomót kötni anélkül, hogy kézzel hozzányúlna. 😛
Közben meg egy helyi kiskölök prezentálta, hogy is kell itt horgászni, kérem szépen.
Aztán összepakoltunk, és elindultunk haza. Szerintem ilyennek kell lenni egy tökéletes vízparton eltöltött délelőttnek.